Dűne - az Arany ösvény – 3.rész

Dűne - az Arany ösvény – 3.rész

- gondolatok Frank Herbert Dűnéjéről –

Az előző részben elhelyeztük a Dűnét az irodalom- és film történetben, most elkezdhetjük ama bizonyos alapkérdések, sarokkövek megismerését. Mit is jelent Arrakis, a sivatag bolygó? Mi a fűszer? Mi a féreg? Ki Mud’Dib és miért teszi, amit tesz? Mi az Aranyösvény?

Mi Arrakis, a sivatag bolygó?

A kiindulási alap mindig a Teremtés. A régiek azt mondják, hogy amikor az ember elkövette az eredeti bűnt, akkor a Paradicsomból aláhullt a sötétségbe, és onnan úgy ébred fel, azóta is folyamatosan, mint emberiség.

Ha én írnám meg a Dűne univerzum teremtés mítoszát, akkor az előző mondattal kezdeném, aztán így folytatnám: abban a pillanatban, mikor Ádám megízlelte a tudás fájának gyümölcsét, azonnal ráébredt, hogy mit tett. A gyümölcs kihullt a kezéből, leesett a földre, s a gyümölcs nedvének egy cseppje a távoli sötétségbe hullt. Ebből a cseppből keletkezett Arrakis, a sivatagbolygó. David Lynch ’84-es filmjének végén Muad’Dib azt mondja: „Isten hitünk próbakövének szánta az Arrakist!” Istenben meg nem nyilvánultan minden benne foglaltatik. Benne tökéletes egységben áll minden. Az is, amit rossznak, gonosznak szokás nevezni. A gyermek ember a Paradicsomban csak a ragyogást és a fényt látta. Mindaz, ami Istenben csodálatos egység, a teremtésben már kettő: egymásnak feszülő ellentétek, de a két pólus folytonos egyesülési vágya is. Az erők egymásnak feszültek, ez volt az első mozgás, mely elindította a történetet. A Paradicsomnak nincs története, nincs szüksége rá. A teremtett világban az ember feladata, hogy az egyensúlyt megvalósítsa. A Dűne, a sivatag a végső próbatétel helye. Mindenki, aki a lelkek óceánjának lassú hömpölygéséből felébred, és elkezd utat keresni újra Istenhez, az a próbatétel helyén, a sivatagban, Arrakison találja magát. Míg a többség félholtan lebeg, mindig vannak néhányan, akik nekivágnak a sivatagnak, hogy megtalálják az ösvényt az Úrhoz. Nem a Paradicsomba visszavezető ösvényt, ilyen ugyanis nem létezik, nincs is rá szükség.

Jézus negyven napra kiment a pusztába. A küzdelem helyére, a megkísértés helyére, a próbatétel sivatagába. Ez a sivatag, a szomjazó föld, ahol nincsen semmi más csak a vágyakozás a megfoghatatlan, az elgondolhatatlan után, és persze ott van a kísértés is. A kísértés, hogy ne Istent engedjük felébredni életünkben, hogy Ő éljen bennünk, hanem helyette a teremtést utánozva, képzeletünkkel, és más adottságainkkal mi magunk teremtsünk, vagyis mi legyünk istenek.

Aki alázatosan eszközzé tud válni az Úr kezében, az az Atya minden ajándékában részesül, aki azonban maga akar Isten lenni, az csak utánoz, majmol, végül is az Ördöggé lesz, Antikrisztussá.

Mi a fűszer és mi a féreg?

Sokat gondolkoztam, hogy mit szimbolizálhat a történetben a fűszer, de most sem tudnám egyetlen szóval megfogalmazni. A fűszer és az élet vize méreg az embernek, kivéve, annak, aki elég erős, hogy átalakítsa. Aki megbirkózik vele, annak segítség, a látás és tudás eszköze. Végül arra jutottam, hogy a Tudás fájáról származó gyümölcs nedve, vagyis kvintesszenciája a fűszer. A bűnbeeséskor méreg volt az embernek, mert tudatlanul és felkészületlenül vette magához. A büntetés az volt, hogy belehullt a teremtésbe, az idő folyamába, a halandóságba. De itt lehetősége nyílik rá, hogy az útját bejárhassa, hogy megérjen arra, hogy a Tudás fájának gyümölcse már ne legyen számára méreg. Hogy az úton önként járjon, s önmagát feladva jusson el ismét Istenhez. A fűszer tehát méreg azok számára, akik nem járják az Egy Ember útját, és segítség azoknak, akik önként vállalják a nehéz, a szűk ösvényt. A fűszert tulajdonképpen mondhatnánk tudásnak is, de ez túlságosan általánosító kifejezés. Tudás a navigátorok tudása is, akik a fűszer segítségével irányítják csillagközi kereskedő hajóikat. Ez a tudás démonikus fele, mely valójában önzés. Fel s alá rohangálni az univerzumban, hajszolva a hatalmat, vagyont. A Dűne történetben mindenki azért töri magát, hogy megszerezze a fűszer feletti irányítást, a hatalmat. De mi végre? Ahogy manapság sem, az ostobák a történetben sem tudják, mire is való valójában a fűszer, vagyis a tudás. Amit az ember megért, megtanul, az csak az Istenhez vezető út megtételére szolgál, önmagában nem ér semmit, önmagában csak viszályt, politikát, cselszövést szül. A hatalom önmagában gonosz. És végtére is, mostani világunk hatalomvágya még nevetséges is. Mire jó a hatalom, ha aztán folyton azért kell küzdeni, hogy megtartsuk.

A fűszerrel szoros kapcsolatban áll a féreg. Mi a féreg? A válasz egészen kézenfekvő. A féreg az őskígyó, az ördög. Ezt, mint analógiát kell érteni, és nem úgy, mint egyszerű hasonlatot, vagy behelyettesítést. A történetben a fremenek tisztelik a férget. Ez nem azt jelenti, hogy sátánimádók. Ne felejtsük el, hogy Lucifer egykor az első angyal volt, a Fényhozó. A féreggel, az őskígyóval meg kell küzdeni és le kell győzni. A próbatétel sivatagában természetes, hogy az őskígyó az úr. Az ördög szerepe a világon az, hogy mindent megtegyen azért, hogy Istenhez ne juthassunk el. Ez a feladata. Jelenléte az életünkben szinte szükségszerű. Nélküle ugyanis még mindig a paradicsom időtlenségében léteznénk. Véleményem szerint az eredeti bűnt el kellett követni, bár ez nem ment fel minket. Az emberi történetnek azért kellett elindulni és azért kell végig mennünk az úton, mert Isten dicsősége így tud megmutatkozni a maga teljességében. A paradicsomi állapot, olyan, mint a kisgyermek tisztasága, még öntudatlan. De az embert arra hívta Isten, hogy felnőjön, megküzdjön saját sötétségével, és önként válassza Őt. Ne csak öntudatlan dicsőítés legyen, hanem érett választás. Ez hát a féreg. Szörnyeteg, mellyel meg kell küzdeni, melyet le kell győzni. A legnagyobb küzdelem, mert a féreg saját hatalomvágyunknak is képe, de ha sikerül legyőzni, akkor szolgálni kénytelen ő is, mert a teremtésben valójában minden szolgál. Lucifer egykor az első angyal volt és egyszer újra az lesz.

Muad’Dib

Korábban már említettem, hogy ez a történet is, mint oly sok más történet érezhetően messiás történet. Egy történet nem attól messiás történet, hogy az Evangéliumot másolja. Muad’Dib cselekedetei – főleg az első könyvben – sokszor cseppet sem Jézusiak. Nem a hasonlóságokat kell keresni a kettő között, hanem az analógiát. Az Evangélium nem egy történet, hanem a Történet. Örök érvényű és minden benne foglaltatik, ami az emberben benne van, de nem teljességében, hanem mint esszencia, kivonat. A Krisztus története az emberiség, az Egy Ember történetének kvintesszenciája. Ez az alap, az etalon, bárhogyan is próbáljuk megkerülni, minden apró cselekedetben, minden történetben az Egy Történet van jelen. A Dűne azért messiás történet, mert az Egy Történet fokozottan jelen van benne.

Muad’Dib, vagyis Paul Atreides, nemesi család sarja, az Atreides ház örököse. Apja, Létó Atreides, a császár rokona, tehát, a Paul a legelőkelőbb vérvonalból származik. Származása tehát királyi.

Hogy jobban megértsük, hogy hogyan lesz Paul Atreidesből Muad’Dib, először is a Bene Gesserit rendről kell beszélnünk. A Bene Gesserit tudását és hatalmát az élet vizéből nyeri, mely szorosan kapcsolódik a fűszerhez és a féreghez (az újszülött féreg váladéka, melyet halálakor nyernek). A Bene Gesserit a hagyomány és az ősi tudás őre. Az élet vizének segítségével látnak a dolgok mélyére. Azért képzik önmagukat, hogy az ősi tudást saját éberségükkel tartsák fenn. Fajnemesítési programjuk lényege, hogy a nemesi családok vérvonalainak keresztezésével létrehozzák a Kvisach Haderachot, a felsőbb rendű embert. Ezt nem kell bárgyú módon semmilyen fajelmélettel, übermensch-el, stb. összekeverni. Kvisach Haderachból egyszerre csak egy van, nem több. A felsőbb rendű ember valójában Az Ember. Az éber, tiszta, magas rendű ember, aki az utat végig járta, aki számára a Tudás fájának gyümölcse már nem méreg, aki a próbákat kiállta, önmagát feláldozta, és ezzel vált méltóvá arra, hogy Istennel újra egy legyen. Az Ember, Krisztus király, a mindenség királya.

A Bene Gesserit a Kvisach Haderachot keresi, a fiút, aki a megfelelő vérből származik, és a megfelelő tudással rendelkezik. A probléma csak azzal van, hogy a Bene Gesserit a hagyományt elárulta a hatalomért. Ezért nem látják, hogy a Kvisach Haderach valójában kicsoda. Mert ők igazából azért akarják kinemesíteni a Kvisach Haderachot, hogy az biztosítsa számukra a hatalmat és az irányítást. Isten – szokásához híven – a történetben is jól meg lepi őket, amikor Paulban a Kvisach Haderach egészen más formában jelenik meg, mint ahogy várják.

Paul apja, Létó herceg nagy formátumú ember, bölcs, tiszta, becsületes, és jó politikus. Ez az az emberfajta, akit a tömeg gyűlöl. A történetben is teljesen természetes módon Létó herceg sikerei kivívják a nagy házak és a császár titkolt ellenszenvét. A nagy embert egyik nap élteti a tömeg, másnap pedig felkoncolja. A történelem számtalan példát állít elénk. Létó hercegnek tehát meg kell halnia. A császár és az Atreides ház ősi ellensége, Harkonnen báró körmönfont csapdát állítanak neki az Arrakison. Végül is egyszerűen le is mészárolhatnák őt a saját otthonában, de a Richelieu-k sohasem tesznek ilyet. Az ármány, a cselszövés, a politikai gazságok a hatalom mániás ember igazi szórakozása. És miért követik el a nagyobbnál nagyobb gaztetteket, miért irtanak ki egész népeket? A hatalomért! Az ilyen ember a gyermek és az őrült perverz keveréke. Játszanak. A pénz és a vagyon valójában cseppet sem érdekli őket. Ha Isten versenyt rendezne a számukra, az sem érdekelné őket, ha közben száraz kenyeret kellene enniük, daróc ruhát kellene viselniük és egy pöcegödörben kellene megküzdeni egymással. A hatalom az ember legnagyobb szenvedélye, a legvégső kísértése. Ez az Antikrisztus, Isten helyett istennek lenni.

Az Arrakison a gonosz ármányt gyorsan végre is hajtják, a herceg meghal, az Atreides háznak vége. „Az az egy azonban mindig Egyiptomban van. Heródes nem győzhet.” Paul és az anyja, Jessica megmenekül és a fremenek befogadják őket.

Itt kell kitérnünk Jessicára, a Bene Gesserit anyára. A Bene Gesserit rend maga is nagyon kettős. Ez a tudás, a Szó kettős hatalma, melyet a régiek a kétélű karddal szimbolizáltak. A Bene Gesserit ugyan őrzi az ősi tudást, de a hatalomról nem tud lemondani. A történelem alakítását nem hagyják Istenre, hanem ők akarják formálni. Ezt a hagyomány elárulása. Jessica azonban megtagadja ezt és a parancs ellenére fiút szül Létó hercegnek. Miért hagyja el a rendet? A szerelemért. Igen, a szerelem. Azt mondják, hogy a szerelem a szeretet egy formája. Ez így igaz is, ha a földi szerelmet nézzük, mely férfi és nő közt van. Valójában a szerelem annak a lobogásnak és legtisztább tüzes vágyakozásnak az analógiája, mely a lélekben Isten iránt lobog fel. Aki nem tud így lobogni Isten iránt az sohasem jut el hozzá. És ez a lobogás, mely mindenkor megtöri az átkot. Ebből születik meg Paul. A nem várt gyermek. Királyi származással, megfelelő képzéssel. Nyilvánvaló, hogy meg kell ölni. Veszélyes a hatalomra, mert nem a racionálisból, hanem az irracionálisból születik.

Jessica a Bene Gesserit rendfőnöknő legkiválóbb tanítványa, aki mégis öntudatlanul is Isten szavára hallgatott, a hatalom szava helyett. Megint az Evangéliumi történet. Mária igent mondott Isten akaratára.

A történet másik Evangéliumi vonatkozása, hogy a Fiú és az Anya együtt megy végig az úton, mint Jézus és Mária.

Innen a történet egyszerű. Paul a fremenek között felismeri a feladatát, tanul, fejlődik, Muad’Dibbá válik. Muad’Dib, aki a külvilágból jött, a fremenek vezére lesz.

A fremenekről is fontos néhány szót ejteni. A fremenek a szomjazó föld népe. A nép, melyet mindig kizsákmányoltak, eltiportak, tönkre tettek. Embertelen körülmények közt kell élniük a sivatagban, mégis tisztelik, sőt, szeretik a sivatagot. A szívük mélyén elfogadták a neki szánt feladatot. A próbatétel sivatagában embernek maradni, és minden pillanatban tudatában lenni annak, hogy az Éden kert, az Aranykor létezik. A fremenek nem alapítanak birodalmat, nem korcsosulnak el a jóléttől, nem szédíti meg őket a hatalomvágy. Egyszerűek és becsületesek. Nem politizálnak, nem kérkednek. Tudják, hogy Isten országa létezik, és a homokdűnén ülve mindennap várják. A regénybeli harciasságuk és keménységük a történelemből a Hunokat juttatják eszembe. Szenvedéseik és megpróbáltatásaik, de hitük és állandó Aranykor tudatuk pedig csak egyetlen nemzetéhez hasonlatos. Ez a magyar. A magyarságnak már régen el kellet volna veszni. Annyian törtek már nem csak az életünkre, de létezésünk eltörlésére, hogy csodával határos, hogy még itt vagyunk. Nem kezdem el dicsőíteni a magyarságot, nincs nép melyet annyi kollaboráns szolgáltatott volna ki az elnyomóknak. Nálunk valóban magasrendű szellemi értékek vannak, de a tisztaságot nem árulta el a világon nálunk jobban senki. Mégis csodálatos módon bennünk él az Aranykor, és a lelkünk mélyén minden pillanatban várjuk Isten országát. Senkinek nem fog sikerülni, hogy elpusztítson minket, mert nem tudnak minket megérteni. Persze mi sem értjük magunkat, vagy ami ugyanaz, nem ismerjük fel a feladatunkat. Pedig olyan egyszerű. A magyarságnak nem kell fegyverrel győznie, nem kell szabadságát kivívnia. A keserű pohár minden cseppjét ki kell innunk, a Golgota minden kínkeserves lépését önként kell megtennünk, a keresztre fel kell másznunk mindenki más helyett, mert a többiek azt nem tudnák elviselni. Ez a mi utunk. Jézus a világ bűneiért meghalt a kereszten és ezzel győzelmet aratott minden felett. Nincsen ennél nagyobb győzelem. Minket is erre hívott meg, és végül meg is tesszük majd.

Muad’Dib nem egy ember, hanem Az Ember útjának az egyik állomása, olyan ember, akiben az addigi világ minden tudása, minden sötétsége, de minden világossága is, kulminál. Felismerte feladatát, elindult a legszűkebb ösvényen. Nem ért végig rajta. Győzött, majd elbukott, mert az erőszak szenvedést szül. Bűnt követett el, mert ez volt a sorsa, majd megbűnhődött érte. De a gyermekei folytatták az útját. Csodálatos az Isteni koncepció, az úton egy ember nem érhet célba, de az Egy Ember végül célba ér. Az Egy Ember nem az emberiség összessége, hanem Az Ember, az, akit az emberiség története folyamán kiizzad magából. Mily csodálatos, hogy ennek mindenki részese, egymaga senki nem lehet az Egy, de a legkisebb áldozata is emeli az egészet. Nem külön – külön, sokan megyünk az Atyához, de nem is együtt, hanem EGYKÉNT.

Muad’Dib