Dűne - az Arany ösvény – 4.rész
- gondolatok Frank Herbert Dűnéjéről –
A Dűne világa által ihletett gondolataim java részét az előző részekben már kifejtettem. Már csak két dolgom maradt.
Az egyik egészen prózai. Szeretném felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy e történetet nem csak könyvben érdemes elolvasni, illetve nem csak a filmeket érdemes megnézni, hanem figyelemre méltó a filmekhez készült filmzene is. Itt elsősorban a 2000-es mini sorozat és a Dűne gyermekeinek filmzenéjéről beszélek. Mindegyik filmnek a zenéje megjelent lemezen is. Számomra a legkedvesebb a Dűne gyermekeinek a filmzenéje, melyet Brian Tyler szerzett. Az egész hanganyag egyetlen zenei témán alapul, mégis csodálatos gazdagsággal fejti ki ezt az egy témát. Az írás végén található néhány hivatkozás, melyeken e zenének néhány részletét meg lehet hallgatni a youtube-on.
A másik dolog, melyről beszélni szeretnék, már szóba került a 3. részben. A figyelmes olvasónak talán feltűnt, hogy az alapkérdések között szerepelt egy kérdés, melyről nem beszéltem. Azért hagytam a végére, mert ez nem alapkérdés, hanem az alapkérdések eredője.
Mi az Arany ösvény?
Ennek az írásnak is ezt a címet adtam. Az Arany ösvény az eredeti regény sorozat harmadik könyvében kerül elő. A filmek közül pedig a Dűne gyermekei című film harmadik részének ez az alcíme. Mielőtt ebbe belevágnánk, nagy vonalakban beszélni kell a második könyvről, melynek címe: a Dűne messiása.
A Dűne messiása Muad’Dib. A fremenek megjövendölt vezére megérkezik, háborút indít és végül nem csak a Harkonnenek zsarnoki uralmát számolja fel az Arrakison, hanem a császár trónját is ledönti. Ő maga lesz az univerzum császára. Ez szép karrier 18 évesen, ezzel Nagy Sándort is jócskán leelőzi. Az univerzumban a fremen csapatok sorra foglalják el a bolygókat, hosszú hadjáratokban megsemmisítik a régi császárság maradványait. Ez mind szép, de ennek ára van. A hatalom erőszakot szül, az erőszak pedig szenvedést. Végül Muad’Dib már nem az világ megmentője, hanem zsarnok. Muad’Dib megpróbálja megalapítani az isten-királyságot, de ez nem lehetséges a hatalom eszközeivel. Erre csak akkor jön rá, amikor a birodalma minden eddiginél sötétebb pokollá válik. A tizenkét évnyi véres háborúnak látszólag nincsen értelme. Új birodalom jön létre, új császárság, vagyis új zsarnokság, megint a politika, a cselszövés, az ármánykodás lép előtérbe. Mintha Muad’Dib nem is lett volna. Bele kényszerült ebbe a szerepbe, és újra a régi nóta szól. Így volt ez egy kicsit Jézussal is. Mikor a kereszténység Rómában államvallás lett, akkor már megint kezdett mindenki úgy élni, mintha Jézus meg sem halt volna a kereszten. No, de térjünk vissza Muad’Dib-ra.
Muad’Dib szabaddá akarta tenni a fremeneket. Ez sikerült is, csakhogy ez a romlásukat okozta. Ők lettek a birodalom vezető ereje, de ezzel besétáltak a hatalom csapdájába. Muad’Dib szavaiból és tetteiből legenda lett, belőle istent csináltak, kreáltak hozzá vallást, világnézetet és hatalmi szervezetet. És megint úgy folyt minden, mint a régi császárságban, csak még rosszabb formában. És Muad’Dib csak állt ott tehetetlenül. Látta mi történik, ő volt az egyetlen, aki felfogta a mi zajlik, de nem tehetett semmit. Nem kívánok senkinek pokolibb érzést ennél.
A háborúnak mégis furcsa módon volt értelme. Az emberiség mindig megérdemli azt a sok szörnyűséget, amit a saját fejére idéz. Nincsenek ártatlanok! Ezt azért kell nyomatékosan kijelenteni, mert mi, emberek a lelkünk mélyén hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha mindenki rossz is, azért én jó vagyok. Mindenki hibás, csak én nem! (Ez lehetne Alia jelmondata is…). Magamból sem győzőm kigyomlálni, az a titkos belső gondolatot, mely minduntalan felüti a fejét, hogy én különb vagyok, hogy nem az én hibám ez az egész. Nem, kedves olvasó, a csávában mind benne vagyunk!
A régi birodalom romlottságát nem lehetett másképpen felszámolni. A háborúkat sohasem szabad önmagukban szemlélni. A háború mindig az azt megelőző korszak korruptságának egyenes következménye. Olyan ez, mint a betegség. Nem a vírus hibája, hogy a test megbetegszik, a vírus azt teszi, ami a dolga. Az ember a hibás, mert nem veszi észre, hogy a szervezete legyengül. A háború már csak következmény, mint a láz a testben, mely próbára teszi. Ha elég erős, akkor a láz elmúltával lehetőség nyílik az új életre, ha nem, akkor belehal. A háborúk és világégések után megnyílik egy láthatatlan, titokzatos kapu, melyen át út nyílik az új életre, arra, hogy a borzalmak után végre úgy kezdjünk el élni, ahogyan kellene. Sajnos az ember ezt a bizonyos kaput a leg ritkább esetben veszi észre, általában újra elkezdi élni azt a fertelmes életet, amit előtte élt. Ez a történetben mindig így történt, sőt azt mondhatjuk, hogy mindig egy kicsit rosszabb lett a helyzet.
Muad’Dib háborújának is ez az értelme, de a nép persze mindebből semmit nem értett meg.
Ezen kívül ott vannak még a legyőzöttek és a régi hatalom képviselői, akik bosszúra szomjaznak. Ők a történetben is megpróbálják megölni Muad’Dib-ot, aki nem is tesz ez ellen különösebben semmit, mert belátja, hogy bűneiért neki is fizetnie kell. A bosszú mégsem sikerül, de Muad’Dib mégis megkapja a büntetését, mert a gyermekei ugyan megszületnek, de a felesége meghal. Ekkor elvonul a sivatagba, hogy a hátralévő életében csendes remeteségben lerója tartozását Isten felé. Bizony, ez volt a legbölcsebb döntés.
Ezután a birodalom romlása megkezdődik, mert a király elment. A trónra Alia, Muad’Dib húga ül. Alia a történet igazi vesztese. Már anyja méhében átesik a beavatáson, egész kisgyermek korától különleges képességekkel bír, de sajnos, mivel ő nem tud ellenállni a hatalom csábításának, az egész Atreides és Harkonnen család minden korábbi bűne benne ölt testet. Hatalomvágy polgárháborúba taszítja az egész bolygót. Ebben persze, a régi ellenségek keze is jócskán benne van. „Az Istennel való belső kapcsolat a legszentebb magánügy; viszont ha az Őskígyót a melengetem a keblemen, akkor ez már nem csak az én ügyem, hanem az egész emberiségé! A bűn mindig közügy, mert mindenki ellen követem el! Ma pont fordítva élünk. A bűn magánüggyé vált. Így próbáljuk elrejteni egymás elől és Isten elől is. És éppen ezért minduntalan napvilágra kerül.
Ezen a ponton érkezünk el az Arany ösvényhez és a harmadik könyvhöz, melynek címe: a Dűne gyermekei.
Muad’Dib gyermekei Létó és Ghanima. Mivel ikrek, még a szokottnál is szorosabb köztük a testvéri kötelék, és persze apjuk minden képességét örökölték. Létó az, aki belátja, hogy apja nem tudott végigmenni az útján, és az, amit hátra hagyott pokol, korrupció, polgárháború, romlás. Alia vadul Éden kertet akar csinálni az Arrakisból, a sivatag elkezd eltűnni. Létó megérti, hogy új utat kell keresni. Tulajdonképpen ez Muad’Dib is tudta, de már a helyzet nem volt alkalmas, neki már nem volt más útja. A fia azonban ráébred minderre, és elindul egy új ösvényen, az Arany ösvényen.
Jönnie kellett az új nemzedéknek, akik már nem akarják a hatalmat önmagáért gyakorolni. Létó és Ghanima, minden képességgel rendelkeznek, amivel az apjuk és Alia, de óvatosabbak. Tudják, hogy nemcsak saját családjuk, de a Bene Gesserit, a korábbi uralkodó házak, a Tleilaxiak, az Űrliga, és végső soron az egész emberiség minden elkövetett hibája, bűne, botlása, de minden tudás és ereje is bennük összpontosul. Ha a puszta hatalomért nyúlnak, akkor Alia útjára lépnek, a romlás útjára. A hatalmat önmagáért sohasem szabad gyakorolni. A hatalom és az uralom között különbség van. Erről Hamvas Béla írt egy kiváló esszét. A hatalom önmagában gonosz. Uralom az, amikor a király a népet Isten törvénye szerint kormányozza. A királynak nem szabad vágynia a hatalom gyakorlására. Csak kötelességként uralkodik a nép felett, ez az ő szolgálata. Jézus is szolgált. A történetben Létó ráébred arra, hogy az uralkodás szolgálat és önfeláldozás. Muad’Dib későn jött rá, hogy a hatalom eszközeivel nem lehet a világ sorsát a helyes irányba terelni. Azért vonult a sivatagba, hogy vezekeljen a hatalom gyakorlásáért és a közben elkövetett hatalmas bűnökért. Ez az ő szolgálata és önfeláldozása volt.
A hatalom önmagában nemcsak gonosz, de nevetséges is. A világ hatalmasai ma is azt hiszik, hogy a hatalom gyakorlása a legnagyobb dolog a világon. Csak az uralkodhat, aki lemond a hatalomról, és csak Isten iránti szolgálatként gyakorolja azt az emberiség javára.
Szegény mai Harkonnen bárók, nem is tudjátok, hogy a világ legostobább lényei vagytok! Az egész olyan egyszerű. A hatalmatokból semmi jó nem származik, mert ragaszkodtok hozzá.
„… a báró, az utolsó napon, egy kövön ült a világ tetején és már messziről látta, ahogy az angyalok közelednek. Kezében papírtekercset szorongatott. Az angyalok odaértek a kőhöz. Michael előre lépett és megállt a báróval szemben. Nézte az apró embert és sajnálkozó arckifejezéssel ingatta a fejét.
- Hát semmit nem tanultál az egészből, ember? – kérdezte Michael.
- Itt van… itt van ez a dokumentum… - dadogta félénken a báró. - …ez … ez igazolja, hogy a Föld nevű bolygó az én tulajdonom… teljes jogkörrel felruházott kormányzója vagyok…
Az angyalok sajnálkozva nézték. Michael az égre nézett, majd szomorúan kiadta a parancsot:
- Vigyétek!”
Összegezve tehát, Muad’Dib helyes úton járt, de beleütközött abba, hogy egy ember egyedül nem mehet végig a Nagy Úton. Alia, a testvére viszont elbukott és pokollá változtatott mindent. Mondhatjuk úgy is, hogy Alia rémuralma jóval nagyobb sötétségbe taszította a világot, mint a régi császárság korrupciója. A nagyobbra hivatott ember, ha eltorzul, akkor nagyobb szörnyeteggé válik.
Nem nagyon láttam más történetet, melyben a Krisztus és az Antikrisztus ilyen szépen egy személybe sűrítve jelenik meg. Muad’Dib egyszerre mindkettő, amíg császár. Birodalma pokol és mennyország. Csak akkor lép a helyes útra, amikor lemond a hatalomról, és megkezdi a vezeklést.
Létó elindult egy olyan úton, mellyel magát tönkre teszi, de cserébe olyan erőre tesz szert, mellyel meg tudja állítani Alia-t, és az Arrakist a mohóság hamis Éden kertjéből ismét a próbatétel sivatagává változtatja. Ez a történetben úgy zajlik, hogy Létó végül homokféreggé változik. Ezzel saját egyéni élete elveszett, de cserébe a rendet helyre állította, és mivel ő vált a fűszer termelés egyedüli forrásává, és ő lett az univerzum megkérdőjelezhetetlen császára. Senki sem tehetett ez ellen semmit, mert a homokféreg császárt megölni nem érdemes, hisz akkor nincs többé fűszer, más módon pedig nem lehet elvenni tőle a fűszer monopóliumát, különleges hatalmánál fogva pedig már nem halandó, vagyis nem érdemes tovább ármánykodni és harcolni. Létó ezzel emberből világerővé vált. A birodalomban végre viszonylagos béke jött létre. Ezt persze kissé egyszerűen írtam le, de a lényeg mégis ez.
Mi tehát az Arany ösvény? Az Arany ösvény tulajdonképpen az emberiség útja, illetve az Egy Ember, az emberiség egységének az útja. Ha az egyes emberek nem látják, vagy nem tudnak róla, az Arany ösvény akkor is létezik. A szenvedés, a háború, a boldogság, az öröm, ezek mind hozzá tartoznak. Ez az út, melyen együtt haladunk, mindenki. Még az is, aki nem tudja. Mindig van legalább egy ember a világon, aki teljesen éber, aki látja az utat, látja az Arany ösvényt.
Létó a történetben az, aki meglátta az ösvényt, és tudta, hogy ebben neki mi a feladata és azt megtette. Isten senkitől nem vár el többet. A kis embertől a kis feladatot, a nagy embertől a nagy feladatot. Isten szemében nincsen kicsi és nagy! Létó feláldozta saját életét, hogy a birodalom lakóinak lehetősége legyen új életet kezdeni. Maga vált az őskígyóvá, de magában legyőzte azt. Ez az áldozat, mely megmentette a többieket.
Az Arany ösvény az út, mely a Paradicsomból a bűnbeesés pillanatától a Magváltás művének tökéletes beteljesedéséhez vezet. Jézus Krisztus megváltott minket, megmutatta az utat, Ő maga az út, de nekünk kell végig menni rajta.
Néhány link kedvcsinálónak a Dűne gyermekei (Children of Dune) filmzenéjéhez:
Muad’Dib
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése