Dűne - az Arany ösvény – 1.rész
- gondolatok Frank Herbert Dűnéjéről –
Az 1960-as években egy férfi Amerikában írt egy regényt. A kéziratot 23 kiadó utasította el, míg végül az egyik - nevetségesen csekély összegért - megvette. A regény mégis világsiker lett. Később több tucat nyelvre lefordították, és világszerte körülbelül 20 millió példányt értékesítettek belőle.
A férfi Frank Herbert, a regény pedig a Dűne.
A könyv 1965-ös megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvend. A Dűne a sci – fi irodalom egyik legkiemelkedőbb, legösszetettebb alkotása. Mitikus történet egy sivatagos bolygóról, hatalmas homokférgekről, a tudatot kitágító ún. fűszerről, egy titokzatos nomád népről és egy messiásról, aki megváltoztatja az egész emberiség végzetét.
A klasszikus Dűne sorozat összesen hat könyvből áll. Ezeken kívül az író fiának, Brian Herbertnek a közreműködésével, még vagy fél tucat könyv született, melyek tovább színesítik, tovább gazdagítják a Dűne univerzumot.
A regényt többször megfilmesítették. Először 1984-ben David Lynch rendezésében láthattuk. Ez az alkotás rövidebb, sűrítettebb formában dolgozta fel a bonyolult történetet.
Ezt követően 2000-ben öt részes sorozat készült Alec Newman főszereplésével, mely nagyobb terjedelme miatt már sokkal több lehetőséget biztosított a regény részletesebb feldolgozására.
A 2003-ban készített Dűne gyermekei című film a Dűne sorozat további két könyvét dolgozza fel (A Dűne messiása és A Dűne gyermekei c. regényeket). Ez a film már jóval színvonalasabb technikával készült, mint elődei. Egyértelműen a 2000-es mini sorozat folytatása, a főszerepben itt is Alec Newmannel találkozhatunk és a látvány világ sem David Lynch filmjét veszi alapul. Mind a könyvek, mind a filmek elérhetőek Magyarországon, és az, hogy az alapregény a sokadik kiadás után is rendszeresen elfogy a boltok polcairól, azt mutatja, hogy a Dűne világa itthon is, még mindig nagy vonzerővel bír.
Ezen bevezető után, szeretném a Dűnével kapcsolatos saját élményeimet megosztani az olvasóval. Azért kezdem először személyes élményeimmel, mert a hallgatónak joga van ahhoz, hogy megismerje a beszélőt. Nem az a célom, hogy az általam igazságnak vélt gondolatokat másokra tukmáljam, nem akarok igét hirdetni. Az sem célom, hogy hangzatos, csillogó – villogó trükkökkel bűvöljem el a publikumot. Mégis ez a történet megfogott, megihletett. Élményeimet és az azokból levont következtetéseimet írom le ide.
Először, mintegy hét évvel ezelőtt találkoztam a ’84-es David Lynch féle filmfeldolgozással. A regényt csak évek múltán olvastam el. Majd mintegy két éve láttam a 2000-ben készült mini sorozatot, és ennek 2003-as folytatását, A Dűne gyermekeit.
Már az első élménytől kezdve rajongtam a történetért. Izgalmas, misztikus messiás történet, melyben végre ismét királyok és nemesi házak történetét szemlélhetjük modern köntösben. Bevallom, már nagyon elegem van abból, hogy korunk abban leli örömét, hogy a cselédlányt meglesi a kulcslyukon keresztül. Az ilyen történetekben csodálatosak a tágas terek, a távlat, és persze az, hogy érezhetővé válik, hogy a világ felett, azon túl van valami, ami több mint a világ. Mégis ez a valami transzcendensen áthatja az életet. Igen, ez Isten jelenléte. A XX. század rettentő büszke a materializmusra. Arra, hogy ha nem tudunk mit kezdeni Istennel, akkor egyszerűen letagadjuk a létezését is, és nem foglalkozunk vele. De mégis mindenki, akibe egy kis jóérzés és spiritusz szorult, az tudja, hogy ez butaság. Isten végtelen jelenléte igenis mindenkit csodálatba ejt a hatalmas tenger partján állva, vagy épp a sivatagi éjszakában gyönyörködve. Ez a Dűne első számú varázsa számomra.
Másodikként azt említem meg, hogy ez egy igazi messiás történet… Hát igen, manapság sokan megmosolyogják a keresztényeket, vagy bármilyen más vallás híveit, hogy több ezer éve élt prófétákban hisznek, és ostobának tűnő rituálékkal, szabályokkal keserítik meg saját életüket. Mégis elképesztő, hogy Jézus Krisztus és az Evangélium még kétezer év múltán is milyen hatással van az emberekre. És nemcsak a vallásos emberekre! Egy cikkben olvastam régebben, hogy egy kimutatás szerint napjainkban 175000 Jézusról szóló művet (500 nyelven) lehet kapni a világ könyvesboltjaiban.
A harmadik személyes élményként az „utat” és az „úton járást” említem. Rettentően bosszantóak számomra, azok a történetek, melyek nem vezetnek sehova; melyeket megnézünk, elolvasunk, és végül kiderül, hogy nincs semmi értelmük. A távlattalan, dohos, pinceszagú történetektől futkos a hátamon a hideg.
Ma az a bevett szokás, hogy ha az ember izgalmas történetet akar írni, hogy vesz egy–két örök érvényű közhelyet, és sűrűn emlegeti azt a szerencsétlen, megnyomorított, elcsépelt, rangját vesztett szót, hogy: szeretet. Majd ezután pont a szeretet nevében elképzelhetetlen lelki és fizikai gazságokat követtet el a szereplőkkel egymás ellen. És végül minderre azt mondja: ez az élet… Közben persze mivel mindenkiben ott lappang a bűntudattal vegyes gyanakvás, hogy ez az egész hazugság, ezért meg kell nyugtatni a nagyérdeműt a „happy end”-el, mely általában zavaros, valószínűtlen cukros mennyország-élmény, mely annyira gejl, hogy minden más gondolatot elfeledtet az emberrel.
Úton járni annyi, mint elindulni, megkeresni a feladatomat, végrehajtani azt, ahogyan erőmből telik, a nehézségeket és a szenvedéseket pedig önként vállalni és nem elbújni gyáván. Muad’Dib a Dűnében igazi utat jár be, tanulással, szenvedéssel, örömökkel és harccal. Mégis számomra inkább az a fontos, hogy közben mindezekből tanulva előre is lép, nem csak egy helyben topog. Az első könyv végén diadalmas hadvezér, aki a császár trónját elfoglalja, de a folytatásokban számára is elérkezik a bűnhődés és a vezeklés ideje. Végül pedig az úton, melyre ő sem tudott rálépni, elindulnak a gyermekei. Hamvas Béla azt írta egyszer: „története csak a királyoknak van!”
Harmadrészt tehát ebben látom a Dűne jelentőségét. Mud’Dib-nak ugyanis van története.
Különös, hogy az ember önkéntelenül vágyódik az Édenkert csodálatos ragyogásába, melegségébe, a körül ölelő szeretetbe, mégis azok, akik megélték, hogy örömüket lelték belső útjukban, belső harcaikban, akár Isten, akár az élet értelmének keresésében, azok biztosan meg fogják érteni, miért ragadott meg annyira a Sivatag képe és a sivatag úttalan útjai vándorló Fremenek világa. Szomjazni és keresni a megfoghatatlant. Az Édenkert a Teremtő tündöklő, meleg szeretetének képe, a Sivatag viszont az Istent kereső Személy képe.
Képzeletben, amikor a végtelen és felfoghatatlan Isten iránti szomjúságomat akarom csillapítani, én is a Sivatagba megyek, és a hatalmas sötét éjszakai égbolt alatt a dűnék úttalan útjain örökké keresem Őt.
Az út mindig Isten felé vezet, de keveseknek van bátorsága ahhoz, hogy a legnagyobbat akarják, és elinduljanak a legnehezebb ösvényen, az Arany ösvényen.
A történet boncolgatásáról, a benne rejtőző fontos gondolatokról majd legközelebb.
Az alábbi linkeken egy kis ízelítőt lehet kapni a Dűne filmekből a youtube segítségével (a videók java része angolul van):
A Dűne mini sorozat (2000):
(Ez alatt az összeállítás alatt a Dűne gyermekei című film zenéje hallható!)
A Dűne gyermekei című film (2003):
Muad’Dib
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése